Tedd meg, amit meg tudsz, azzal, amid van

2025 van, idestova 16 éve, hogy először ragadtam fényképezőgépet azzal a bizsergéssel a szívemben, hogy ez több lesz, mint egy kósza hobbi.

Persze abban az időben nagyon más volt még a fotográfia, akkor kerültek a polcokra az első bridge gépek és dslr vázak, a fotózási trendek pedig még nagyon a klasszikus vonalon stagnáltak, a kismama fotózás fogalma még teljesen értelmezhetetlen volt, az pedig, ha valaki a természetben fotózott portrét, családokat, párokat nagyon újhullámosnak számított, arról pedig tényleg csak félve teszek említést, hogy naplementében fotózni, ráadásul nappal szemben pont olyan érzés volt, mintha önszántadból álltál volna a szégyenfalra egy kis szakmai paradicsomdobálásért.

Mennyi minden változott röpke 16 év alatt, igaz? El sem hinnéd, hogy nem a sosem látott nagy háborúk előtti időkről nosztalgiázunk épp, hanem csupán egy pályaválasztás előtt álló, pattanásos kamasz megélt éveinek távlatából. Pedig egy ilyen fiatal is még csak ezután fog igazán kinyílni, élni!

Akkor minden jobb volt?

Ó, dehogy. Minden ugyanannyira volt akkor jó, mint ami most a jelenben annak számít. Őszintén, egyáltalán nem hiszek a hasonlítgatás csalfa békéjében. Minden ilyen önigazoló (vagy épp önostorozó) vádaskodás mögött jól megbújva ott a valóság: Sosem láthatjuk a két oldalt ugyanazzal a két, tiszta szemünkkel. Az egyik mindig csal egy kicsit, az a huncut tudat mindig ráfest valamit, valamit, amit úgyhívunk: Az aktuális legjobb tudásunk.

Ez pedig mindig változik, hisz ettől aktuális, egy olyan valami, ami az idő végtelennek tűnő görbe egyenesén haladva a hátunkra kapaszkodva ringatózik velünk. Amit onnan elér, fel-fel kapja, magára szedi, zsebre rakja, nyakba akasztja és a legfontosabb: El nem ereszti: A tudást és tapasztalatot. Ha pedig megállunk egy pillanatra és visszanézünk a megtett útra, bár már a batyuval a hátunkon látjuk a nagy egészt, azonban a távoli múltban ez a batyu teljesen más batyu volt még.

Szóval jobb volt-e akkor? Más volt. És ez a történet pont erről a másról szól.

A fotózást pont úgy kezdtem el, mint nagy valószínűséggel te.

Fotóztam mindent, amit értem, egyetlen jelentős különbség volt csupán: Vidéki tinilánylént akkor egyáltalán nem állt rendelkezésre annyi technikai segítség, lehetőség. Pinterest helyett fotóblogokról inspirálódtam, bérelhető fotóstudióról és eszközökről pedig álmodni sem mertem, egyetlen studio volt a környéken, természetesen a környék egyetlen valamirevaló alkalmazott fotósának a magán stúdiója, ahová csak akkor nyertél betekintést, ha új képre volt szükséged az igazolványodhoz.

Hogy jobb volt-e akkor? Nehezebb. De vsszatekintve, ezért vagyok ma a leghálásabb. :)

Az, hogy ma már bárki számára ennyire elérhető a legkülönlegesebb objektívek, gépek és fotótechnikai, studiotechnikai felszerelések hatalmas ajándék és lehetőség. Lehetőség, hogy azt a bizonyos hátunkon cipelt batyuk minél lassabb sétával minél zsufábbra tömjük, lehetőség, hogy a céljainkat minél rövidebb idő alatt érjük el, hogy egyedül rajtunk múlik, hogy ez sikerül-e, hisz minden más ott van körülöttünk. És ezt nagyon szeretem a jelenben!

'Akkor miért is vagy hálás a korlátozott lehetőségekkel indult kezdeteknek?!'

Kérdezed, jogosan.

Képzeld csak el, hogy mennyire vágysz egy finom kocka vanília krémes süteményre. De nincs körülötted sem cukrász, sem cukrászda. Nagyon szeretnéd, ezért elkezdesz gondolkodni. Fejben elemeire bontod a hőn áhított süteményed. Becsukod a szemed, szinte érzed az ízeket a szádban. Elkezded körbejárni a konyhát, hasonló ízek után kutatva. Találsz cukrot, vaníliát, ó, és az a puha piskota az allján, miből is áll össze? Gondolkodsz, könyveket lapozgatsz, majd kísérletezel. Abból sütsz, amid van. Elsőre talán nem sikerül, tovább gondolkodsz, mire lehet még szükséged hozzá. Kimaradt a tojás! Belerakod. De mi történik, ha felverem és habként keverem hozzá? Belerakod máshogy. Próbálkozol, hibázol, fejlődsz, közben megismered a textúrákat, megismered, hogy hány féleképpen lehet egy egyszerű tojást a liszthez keverni, mígnem elkészül egy sütemény, ami ugyan úgy néz ki, mint amit elképzeltél, de amint beleharapsz rájössz, hogy ez valami sokkal jobb: Ebben benne vagy te is.

Évekkel később belépsz egy cukrászdába, ahol a végtelen tükörpulton katonai ezredekként sorakoznak a különlegesebbnél különlegesebb sütemények. Te már tudod, hogy melyiket kérd, hisz tudod, hogy miből állnak össze, hogy az a színes cukormáz tényleg csak cukor, bármikor elkészítheted te magad is. Magabiztosan döntesz.

És ott áll melletted az, aki sosem sütött még. Döntésképtelen, téged kérdezget. Ez vajon édes? Ez olyan finomnak tűnik, mi lehet benne? Úgy megsütném, de azt sem tudom, hogyan kezdjem el, biztosan drága alapanyagokból készül, úgy irigylem azt, aki ezeket sütötte, szerintem sosem leszek rá képes.

Mosolyogsz, mert te már tudod, hogy nem a drága alapanyag miatt lesz puha a piskota, mert tudod, hogy néha csak annyin múlik az eredmény, hogy lehűtöd-e előtte a tojást. Te tudod, hogy ebben semmi különleges nincs és bárki képes rá. Mert neked egyszerű elemeire bontani a látvány. De aki csak a kész sütemények katonás rendben sorakozását látja először, annak sokkal nehezebb.

Tudod, Ilyen a fotózás is. :)

Ez a két portré életem első saját stúdiós fotózásán készült.

Elhitted, ugye?

A stúdió egy megüresedett sárga szobában készült két darab ilyen műhely lámpával:

Bizony. Jól olvastad. Sárgafényű, forrósodó műhelylámpával, amit nem erre terveztek. Ó, de nagyon nem. De ez volt az egyetlen olyan viszonylag erős állandófényű lámpa, ami elérhető volt a környezetemben. Én pedig ezen tanultam meg megérteni és irányítani a fényt.

És ma is ugyan ezt tenném, ha csak erre lenne lehetőségem, nem várnék arra, hogy bárcsak oda jussak, ahol azok vannak, akikre példaként tekintek, nem várnék arra, hogy a hosszú évek alatt összekuporgatott pénzemből professzionális studio felszerelést vegyek, nem hasonlítgatnám a jelenlegi legjobb tudásom azokéhoz, akik mérföldekkel előttem vannak már az úton, csak csinálnám. Tanulnám. Hibáznék. Fejlődnék.

Ezáltal pedig megtanulnám a legfontosabbat: Semmi sem annyi, mint aminek először látjuk. Minden mindig több.

Ahhoz, hogy értsd a fényt, amit látsz, majd a saját elérhető tudásoddal, lehetőségeiddel újra tudd alkotni a látványt, elmeire kell bontanod. Kísérletezned, hibáznod kell, meg kell kérdőjelezned és újra kell értelmezned mindent, ami körülvesz.

Ez pedig a legjobb dolog, ami veled is történhet, ha most vagy a kitűzött utad elején.

Mert hidd el, nem a technikán múlik, hanem csak is rajtad.

Akkor minden jobb volt? Ó, dehogy.

Ma már kedvező áron elérhető professzionális stúdiókat lehet bérelni. Ma már elképesztően fejlett a technika. Ma már annyi lehetőség van az inspirálódásra, az alkotásra. De még ennek ellenére is szívesen nyúlnék a műhelylámpához, ha csak az lenne épp elérhető.

Ez pedig minden egyes nap nagyban megkönnyíti a munkámat, kreatívan tart és segít a dobozon kívül gondolkodni.

Szeretsz fotózni, de nincs lehetőséged professzionális technikán tanulni, alkotni?

Ne várj, csak csináld. Bontsd elemeire, értelmezd újra, alkoss abból, amid van, bátran hibázz. Ha később bekerülsz egy professzionális studio-ba, nagyon is tudni fogod, hogy mit és hogyan csinálj majd.

És a legfontosabb:

Ne hasonlítsd az aktuális legjobb tudásod más aktuális legjobb tudásához! :)

A képeken pedig a kedves unokabátyám szerepel, aki akkor a testépítő énjét élte és nagyon szívesen állt modellt. :)