kamilla_viragok.jpg

HÉTKÖZNAPI CSODÁK

"Egy ember addig él, még beszélnek róla." - Vallomás

Rengeteg, a fejemben mélyen elraktározott emlékmorzsám van, amik minden alkalommal, a pillanatban megélt érzésekkel karöltve visszarepítenek az adott emlék megélésének idejére. Így bolyongom 2 évesen az üres házban, ahová születtem, amit éppen utoljára jártunk végig, mielőtt elköltöztünk és így vagyok dacos, felnőttekkel pörölő 4 éves, akit egy égig érő, bajszos bácsi próbál egy ki nem csengő telefonnal nyugtatva áltatni, hogy az anyukáját hívja. Az ehhez hasonló emlékvideókat csak egy érzés, illat, hang és tárgy képes előhívni és elém vetíteni a nyers valójában, a szabad akaratnak erre nincs kiterjesztett hatásköre, pedig ha lenne, ebből a vallomásból regény íródna.


Sokat tűnődtem már, honnan ez az egyszer áldásnak egyszer átoknak megélt érzékenység az emberi történetekre? Aztán szépen lassan rájöttem, hogy ennek két ember az oka, akik sokat hozzáadtak ahhoz, aki lettem: A emlékörző Nagyapám és a szószátyár Mamám. No, ők nem egy pár, őket a család két ellentétes ágából rendelte felém az égi gondosság, mégis ugyanazt adták útravalónak: Az emlékek továbbörökítését történeteken keresztül.



Nagyapa az az ember volt, akit ugyan átlagosan évente csak kétszer-háromszor egy-egy hétre láthattam, az a pár nap viszont tökéletesen bebetonozta őt az emlékezetembe. Ha valamihez igazán értett a történetmesélen (és a sakkozáson) kívül az a minőségi emlékgyártás. Ez a kettő pedig milyen jól kiegészíti egymást. Ő az, aki még életében felkutatta a családfánk 1848-ig visszavezetve, megrajzolva, ő az, akitől a legfontosabbat tanultam meg: A múltunk ismerete nélkül nem lehet jövőnk sem és az igazi örökélet titka a történetmesélésben rejlik.


A haja ritkás, ősz, amit a csontfésűjével mindig két kézzel, kicsit megvizezve, gondosan hátrafésült. Két szemüvege volt, amit az ingjei mellzsebében tartott és bőszen cserélgetett. Egyszer sétálni mentünk, még óvodás lehettem. A távolban két kutya lófrált az utcán, felkiáltottam ijedtemben, Nézd nagytata, kint vannak a kutyák! Mire ő végtelen, rájellemző nyugodtsággal, mindig mosolygó, apró "Mészáros szemekkel" csak annyit válaszolt: Várjál kislányom, fel kell vennem a távollátó szemüvegem. Majd két lépéssel később, az első kisebb csigaháznál, amit az apró tenyeremben felé tartottam ismét hangzott el a mondat: Várjál kislányom, fel kell vennem a közellátó szemüvegem. És ez így volt élete végéig.


Meg voltak a mi kis közös programjaink, amik az évente pár nap által hamar hagyománnyá nőtték ki magukat. Visszagondolva, ez részéről teljesen tudatos lehetett, hogy hagyományként épüljön az életünkbe az unokák sakkozni tanítása és a féltve őrzött, egész életében gyűjtögetett fotográfiák egytől egyig végignyálazása a hozzájuk tartozó történetek kíséretében, amiket olyan jóízzel, nyugodsággal és átszellemüléssel mesélni, ahogyan ő maga tette, csak igazi rajongás által lehet elsajátítani. Ezeket persze nem lehetett csak úgy, athoch előhozni, mindig meg volt a maga helye és ideje. Mama ebéde után beültünk a kisszobába a kaucsra és az ő kalauzolásával, a jóllakottság után érkező nyugalommal visszarepültünk az időben, azokból a korokból indulva, azokhoz az emberekhez, akiket nemhogy nekem, de már neki is alig volt lehetősége megismerni. Kendős, a földekről hazatérő ángyomok, vonatra feltett szomszéd kislány és az egyik személyes nagy kedvencem: Tamburázó dédnagyapa az egész falut körbezengő dalai (és a dugiban megivott boros flaskái).



Aki mellett az évi kétszer pár nappal ellentétben az összes többi napot tölthettem, a világbéke nyugodtságával szemüveget cserélgető Nagyapa személyiségben szöges ellentéte: A szókimondó, karakán, pörgős asszony: Mama.


Azt mondják, a személyiségem, a humorom és a küllemem java részét tőle örököltem. Szeretném hinni, hogy így van, hiszen éppen most is róla mesélek nektek. Ő az az asszony, aki az egész életét férfiakat megszégyenítő akarattal és erővel dolgozott végig, de ami ennél is fontosabb: Ha csak egy puszira szaladok be hozzá, akkor is legalább két történettel távozom a mai napig. Mindig, mindenről eszébe jut valami, de tényleg. A babgulyás berántásától meg aztán végképp megered a nyelve és máris Gőzsiben találom magam, 3 rétegű bőszoknyában, 5 kilométer pusztában gyaloglás után vizetmerve az állatoknak.



Ez a kedves asszony mindig mesél. De milyen jól teszi, hogy mesél. Mesél az dédnagyszüleimről, akiket nem ismerhettem, de általa mégis kicsit ismerem őket. Mesél a parasztvilágról, amiben nem élhettem, de általa mégis kicsit átérezhetem a nehézségét. Mesél és mesélve tanít a gyakorlatiasságra, a küzdésre, a Család misztikus erejére és a történetek mesélésére is.


Én pedig róluk mesélek, nem keveset. Róluk és olyan emberekről, akiket nem is ismerhettem mégis ismerem őket. Általuk olyan világról, amiben nem élhettem és olyan dolgokról, amiket nélkülük soha nem ismernék. Az ő történeteik által élnek tovább a felmenőink, a kapocs ember és ember közt, amit büszkén hívhatunk családnak és általuk érthetem meg igazán saját magam és az örökölt sorsom is. Ezt kaptam útravalóul és büszkén viszem tovább az emlékeiket, a történelmüket és mindazt és mindúgy, ahogy kaptam: Szívvel-lélekkel, szeretettel mesélni.


Hiszek a történetmesélés összehozó és összetartó erejében. Az emberi történetek tanításaiban, a transzgenerációs örökségekben, abban, hogy önmagunkat is csak a felmenőink történetein keresztül ismerhetjük és érthetjük meg igazán.


Ők az én tanítóim, akik által megtaláltam a saját életre szóló misszióm, az éltető motivációm, a mindennapjaim örömforrását, az örökélet titkát és azt, amiben a fotográfián keresztül kiteljesedhetek: Ez pedig az emberi történetek és a történetmesélés - a vizualitás erejével megerősítve. :)


Zárásképp pedig itt hagyom Fekete István gondolatát, ami a Nagyapa elvesztésekor jött először szembe velem és nagy hatást gyakorol rám azóta is:

Egy ember addig él, még beszélnek róla. /Fekete István/

Ha egy tanácsot adhatok: Beszélgessetek, amég lehet. Kérdezzetek, amég lehet. Hallgassatok, amég lehet. Mert amit ők tudnak, csak ők mondhatják el. A mi feladatunk pedig, hogy emlékezve tovább éltessük őket. :)


Ölelés,

Virág