Egy tökéletes példa arra az esetre, ha nem féltek a víztől - családi fotózás vizesen, sárosan, de végtelenül boldogan a nyár legszebb színeiben.
Az elmúlt 12 évem alatt már magas szintre fejlesztettem az időjárás elemzést, újabban azonban rajtam is kifog a szeszélyessége, néha hátrányára, néha előnyére. Van, hogy háromszor négyszer is el kell napolnunk egy fotózást, de ilyenkor általában nem bánom, mert tudom, hogy a természetnek, a termőföldnek ami körülvesz bennünket szüksége van a vízre, nekem pedig a kedvenc hátterem pontosan ez a zöldellő élet.
Zsófiékkal is talán a harmadik időponthoz érkeztünk, ami megvalósúlni látszott. Épp az Árpád hídon vezettem a célfelé, amikor szó szerint kitöltötte a látóterem a valóság: Hatalmas, végtelennek tűnő fekete felhők tornyosultak a Budai hegyek felett.
Egyből hívtam Zsófit, hogy mi legyen, tudván a kisgyermekes családok 90%-a sem esős fotóra nem vágyik, sem ázott, megfázást kockáztató állapotra, így ilyenkor jön a jól megszokott elnapolás. (amivel semmi gond nincs, igyekszem a lehető legnagyobb rugalmassággal eljárni, az én érdekem is az, hogy a lehető legszebb végeredmény legyen, olyan, amit megálmodtatok magatoknak és végül mindig minden a legjobban alakul :) )
Na, itt jött a meglepetés számomra. Azt mondták menjünk mindenképp, maximum várunk egy kicsit és ha nem csillapodik, max lövünk pár fotót az esőben. Na itt már totálisan fellelkesedtem, ők az én embereim! :)
Felértünk, ki-ki maga kocsijában ücsörgött, számolgattuk az ablakon lecsorgó cseppeket, mígnem igaza lett Zsófinak, alább hagyott az eső, ekkor azonnal kipattantunk és meneteltünk fel a Hármashatárhegyre.
Amit ott láttunk, az pedig maga volt a csoda.
Az ég ketté vált, az egyik oldalon sötétlő mélységgel, a másik oldalán a lemenő nap fénysugarai a gomolygó felhőrengetegen áttörve derültek le ránk, erre válaszolva pedig még egy szivárvány is tiszteletét tette.
Zsófiék űber lazák voltak, Vini és Giorgi adták magukat, voltak hatalmas kacajok, szaladgálások, hajhúzás, egy kicsi sírás és végtelen ölelés.
Egyszerűen HIHETETLEN, mit képes minden alkalommal az égre festeni a természet. Ilyenkor gondolkodom el igazán, minden nap mekkora ajándék, hiszen nincs két egyforma égbolt. Soha, de soha. És valójában milyen szerencsés is vagyok, hogy ezalatt a látvány alatt dolgozhatom nap mint nap, ezeket a fényeket, pillanatokat és történeteket örökíthetem meg. :)
Megéri-e esőben fotózni? Néha nem, néha igen, de ha igen, akkor nagyon! :)
Comments