Jelen lenni, ott lenni: Maradandóan.
Tudom, ehhez tudatosság kell, az idő és a pillanat pedig olyan, mint a kezeink közül könnyedén kipergő homokszemek, de belegondoltatok már, úgy tényleg igazán:
Ami elmúlik, nem jön vissza soha?
De nem ám. Még az ‘engem most ne fotózz, kócos vagyok és a felsőm is foltos’ pillanatok is elmúlnak, de velük együtt azok is, amikről ezek miatt “lemaradtunk”.
Tudjátok, hogy mi marad meg, örökre?
Közhely, de a fényképek.
Ezek fogják őrizni az érzéseiteket, az emlékeiteket, az arcaitokat, az első baba kalandokat, az első öleléseket, a rajongó gyermeki tekinteteket.
Ezek fogják megőrizni azt a személyt is, aki valakinek a világot is jelentheti: az Anyát is.
Fiatalon, kócosan, boldogan, vékonyan, pocakkal és anélkül, ahogyan először a karjában tartott, ahogy elénk teszi a saját keze által sütött szülinapi tortát, a ránk mosolyogó szarkalábakat, az őszülő haját, az első és az utolsó mosolyát is.
Ezek azok a fotók, amik mesélnek majd Rólunk, akkor is, ha már nem leszünk.
Vígaszt nyújtanak a legnehezebb időkben, az asztal köré gyűjti a család apraja-nagyját, ékesítik az otthonunk, lépten-nyomon melengetik a szívünk és ami a legszebb:
Örökké élteti azt, aki rajta van.
Ezután kérdezem tőletek: Megéri lemaradni? Megéri azt mondani: Majd később?
Szerintem sem! ☺
Anyukák, nektek főleg szól, Ti vagytok az egyik legfontosabbak, Ti lesztek legtovább éltetve, legtöbbet emlegetve!
Legyetek rajta a fotókon, kócosan és foltosan, de boldogan, velük, mellettük, értük, az emlékeikért, az emlékeitekért.
Ezért szívügyem az emlékek megörzése - minél több mindent elmenteni a jövőnek.
Most pedig itt hagyok példának Debiék pillanataiból egy csokrot, amit legszívesebben receptre írnék fel minden anyának.
Annyiraaa imádom őket! Hát mi ez az anyaszerelem?!
(Kicsit sajnálom, hogy az én gyerekkoromban nem volt még divat a lifestyle (vagy úgy alapból a fotózás), úgyhogy értékelek minden egyes pillanatot, ami visszarepít az időben )
Comments