Hiszem és vallom, hogy a kávé szeánsz jellegű elfogyasztása közelebb hozhat akár két idegen embert is. Ahogy ott ülünk, együtt, az illatozó kávégőz két oldalán, belerévedve a feketeségbe, zavartan izgága kezeinket a forró csésze oldalára simítva várva, hogy a melegség szépen lassan rajtunk is urrá legyen - ott, akkor valami más is történik.
Megnyílunk.
Először az időjárásról, a város forgatagáról, a munkáról, magáról a kávéról beszélünk - mindenről, amit látunk, ami körül vesz bennünket. Ahogy a kávé égető ereje egyre mélyebbre ér, úgy hámozzuk le magunkról a gátlásaink, mígnem magunkról, a vágyainkról és a félelmeinkről is szépen lassan egyre többet árulunk el.
Anikó története is egy közös kávéval indult.
Először találkozni, egy ilyen komfortzóna rugdosós szituációban mindig az én oldalamra dob egy lapáttal a békéből, de őt nem igazán kellett a nyugalom medrébe terelni, teljes volt az elhatározás a fejében: Ma jó képek készülnek róla, remélhetőleg olyan Anikósak (Bár hogy is lennének azok, ha nem is tudja ez az idegen itt a gépével, milyen az az Anikós?!).
A kávé után a nyakunkba vettük a várost, sziporkáztak a gondolatok, lényegében egy hatalmasat beszélgettünk meg néha kattintottam egy-kettőt, végig sétáltunk 'nemistudomhány' utcát, oda-vissza sasszéztunk a zebrákon, csak ráhasaltunk a flow-ra és el is telt a délelőtt. :)
Hogy milyen lettek a képek? Olyan Anikósak - ahogyan ő mondja. ❤️
Comments