kamilla_viragok.jpg

HÉTKÖZNAPI CSODÁK

Nem is tudom hol kezdjem, annyi mindent mondanék...



Amit mondok: Ti jól vagytok? Minden oké? Láttam az instán, nagyok már a gyerekek. Iskola jól ment? Hát persze, hogy jól, olyan okos. Nyaralni voltatok? Merre? Az jó, szép lehetett, láttam a képet, jól lebarnultatok. Örülök nektek. Igen, mi is, minden oké. Tudod, mint mindig. Nem, már nem sulizom. Ó, már végeztem, lassan harmadik éve. Mikor megyünk? És ti mikor jöttök? Na ugye. Sok a dolog. Persze. Na majd beszélünk, puszi nektek is!


Amit kellene: Tudod, nagyon hiányzik a mosolyod. Ahogyan arról beszélsz, amit szeretsz. Mondcsak, ráérek, figyelek rád! Nem, nem sietek. Tényleg? És mi volt, ami utoljára örömet okozott? De, igenis fontos. Fontos vagy. Emlékszel? Elmesélem. Nem számít, mennyi az idő. Maradok. Hiányzol nagyon, ugye tudod? Együtt? Nyáron? Még szép! Szeretlek!


Amikor kisgyermek voltam, nagyapa évente többször is írt levelet, képeslapot. Nem írt az akkori énem számára semmi kiemelkedően izgalmasat, mégis több oldalon át vezettek sorbarendezett, apró ékes gyöngybetűi, amiket apa tolmácsolásában, az asztal köré gyűlve hallgattunk csillogó szemekkel.

Egy levelet és a lapokat akkor elcsentem, szeretem nézni, ahogy írt.

Az idő a múlásával arányosan fel is gyorsult, többször is megfogadtam, hogy újraélesztem jó szokását, de “sosem akadt rá idő.” Mostanáig.

Amikor a lapok fölé hajoltam, többszöri tollemelés után be kellett látnom: Annyi mindent mondanék, mégsem tudom, hol kezdjem. Illik egyből azt írni, amit érzek vagy ami történt? De melyik, hisz annyi minden történt. Kérdeznék, de lesz aki válaszol? Van egyáltalán értelme? Úgyis mindent látunk az instán.


Amit viszont nem látunk: A mindennapok harcait. A kalandok megélésének személyes élményeit. A vágyakat, a valós érzéseket, azokat a mélyre pakolt, féltett üveggolyókat, amik csak akkor csillannak meg a fényben, ha már minden más eltűnt a felszínről. És ezek a legszebbek.


Kirepültek a régi-új hagyományunk első pársoros kedves gondolatai a távlati reménnyel: Egyszer biza’ üveggolyókat küldök s kapok! Valaki pedig tán évek múltán is nézegetni fogja.