Amikor kislányként a templomban ülve a szemközti, egész falat beborító freskót bámultam, valahog mindig az angyalokat találtam rajta legérdekesebbnek - és ez azóta is megmaradt, ha esküvők miatt templomba vagy csak úgy, kiállításra megyek.
A nagy egész nézve annyi egyéb dolog is leköthetett volna, az arcokra festett fájdalmak, a fények játékosságai, a puha habként előre terülő felhő, a ruhák, a cselekmény, mégis az angyalokon jár az agyam.
Az angyalok tűntek mindig a legboldogabbnak, akik sosem a központban, sokkal inkább szinte a háttérből figyelik a történések minden apró pillanatát. Bármi történjen is, ők kuncorásznak, repkednek, zenélnek, hömbölögnek, de amikor szükség van rájuk, azonnal repülnek és a legmélyebbről jövő szeretet erejével gyógyítanak, szórnak békét és szeretetet a világra.
Ezt miért meséltem el? Mert pontosan két ilyen kis angyallal találkoztam nem is olyan rég, akik ugyan ezt a szeretet ölelték és csókolták a legkisebb angyalra, aki épp csak megérkezett erre a világra, ami még oly félelmetes és új számára. Közben pedig ők is pont úgy kacarásztak,kergették a fényeket, huncutkodtak a kis fehér ruhácskáikban a beáradó fénysugarakban, mint annó azon a nagy freskón az angyalok.
Comments