Ha újszülött fotózásról van szó, amit a babaillaton, az apró kis tic-tac ujjakon és a puha kis pofikákon túl a legjobban szeretek bennük az az őszinte, mélyről feltörő és a végtelenség skáláján mozgó szeretet, amit az újdonsült szülők arcán láthatok ilyenkor.
Talán pont ezért is szeretem annyira, ha otthon, a családi fészekben fotózhatom ezeket a pillanatokat (az esetek 95%-ban csak így teszem), a saját birodalomban mindenki mégbátrabban nyúl az érzelmi készletéhez, nem feszeng senki az időn, a megfelelő hőmérsékleten és a többi lehetséges tényezőn.
Kizárul a külvilág, belül maradunk mi együtt: Ti, a végtelennek tűnő, korábban soha meg nem tapasztalat szeretettel, az első önkéntelen mosolyokkal, a magatokba szippantott illékony pillanatokkal és én, aki örökre képekbe zárja nektek az első közös történeteteket Családként.
Orisékat ennek a fotózásnak az apropóján ismertem meg. A fotózás végén bevallották, hogy egy vékony szálon múlott, hogy lemondják-e a fotózást, úgy végig "bulizta" Olivér az éjjelt. Elmosolyodva csak rámutattam a fotózást egy hang nélkül, mosolyogva végig durmoló kisfiúkra, mondván: Ma nagyon bántátok volna. Ha nem otthon, náluk fotózunk, valószínűleg így alakul, de az otthon nyújtotta biztonság sokszor a fotózásokkal elmentett emlékek megmentője.
Tudjátok, ezek a percek soha nem térnek vissza, csak akkor, ha évek múltán rápillantotok a képekre és általuk visszarepülhettek a pillanatba, újra érezhetitek mindazt, amit akkor éreztetek. Orsiékat elnézve pedig tényleg végtelen az a bizonyos szeretetskála!
A gondolataimat egy bölcs mondással zárnám, amit ilyen esetekben magas tapasztalattal alátámasztva vallok: "Aki éjjel legény, az átalussza a nappalt!”
Comments