Amikor kiszálltunk a kocsiból egy bájos, szőkehajú, csillagszemű kislány fogadott, Emma, aki első mosolyát máris Doctorhoz intézte, a kis foltos tacskónkhoz, aki nagy lelkesedéssel kísér el a fotózásaimra bízván egy kis kalandban és pocaksimiben.
A kis csillagszemű Emma rajong a kutyákért, a könyvekért, a zenéért, a természetért. Gyermeki tisztasággal vonzódik minden olyan dolog iránt, amit mi felnőttek már csak csodának hívunk. Csoda, ha valami előtudja belőlünk csalogatni a gyermeket, ha valami felszabadít a felnőttlét terhei és elvárásai alól, csoda, ha meg tudunk állni és észrevenni, de méginkább csoda ha meg is tudjuk élni a pillanatot - az pedig, hogy erre valaki tudatos rákészülés nélkül képes: Varázslat.
Emma tudja, mi az a varázslat és művi gondossággal ügyel rá, hogy a szülei se felejtsék el, ezért minden fölszedett kavicsnak hangosan örül, hogy biztosan meghallják, minden apró, óvó gondossággal leszakított virágszálat a kezükbe ad, hogy ők is megcsodálhassák és minden elrepülő madárra, repülőre mosolyogva mutat, hogy ők is észrevegyék - és ők észreveszik.
Őket, Emmát elnézve újra kicsit rájöttem: A csoda tényleg folyamatosan körülöttünk van. Ott van a fűszálak közt, az első levegővételben, az égen, a csillogó szempárokban, de mit ér a csoda varázslat nélkül? Tudjátok, hol játszódik le a varázslat? Benned, bennem. Egyszóval bennünk. :)
A fotózás óta sokszor előttem van Emma arca, a szemei, az életszeretete, hogy egy ilyen pici lányban mennyi varázslat képes nap mint nap fellángolni. Azóta igyekszem minden nap ban keresni én is valami csodát, amivel táplálhatom a varázslatom ❤️
Comments