Egy történet a történetről...

A történetmesélés a családunk elemi része.

Amikor a nagyapáéknál nyaraltunk a délvidéken, elfogyasztva mama fenséges oldalasát, teli pocakkal beültünk nagyapával a kaucsra, levette a kredencről a régről gyűjtögetett, rendezetlen fotógyűjteményét és együtt gondosan átnyálaztuk képről képre.

​

Számomra azok a képek csak ismeretlen emberek voltak régi ruhákban, régi gangokon, addig a pillanatig, mígnem papa a maga ízes, komótos beszédével el nem mesélte a hozzájuk tartozó történeteket. Onnantól minden megváltozott: Megismertem az első szerelmét, akit elvittek a vonattal ő pedig napokig az utcán ácsorogva várta haza. Vagy épp a kabács Mészárost, aki ha danolt, az egész falu hallotta zengő hangját. De annyi mindent és mindenkit kellett volna még megismernem…

​

Amikor a nagyapa meghalt, újra elővettük a képeket, de csak ezekhez a fotókhoz tudtam igazán kötődni, hiszen csak ezekkel sikerült nagyapának egy olyan érzelmi kapoccsal összekötnie, ami arra késztet azóta is, hogy megőrizzem őket és meséljek róluk. Ekkor elkezdtem a saját fotóim hátuljára feljegyzetelni a hozzá tartozó történeteket, hogy ha megöregszem és az élmény is megfakul, mindegyikhez meglegyen.

​

Ekkor megfogadtam, hogy minden történetemhez lesznek képeim, amiken megmutathatom a történteket, a szereplőket és a képekhez is lesznek történeteim, amiket elmesélhetek!

​